Érdekes történetek

Itt olyan megtörtént eseményekről olvashat a Kedves érdeklődő, ami velünk esett meg természetjárás, madarászás közben az elmúlt esztendőkben. Ezek többnyire mulatságos történetek, de lesz közöttük szomorú, elgondolkodtató is.

Rókapuszi

Az ócsai madárgyűrűző tábor a Tájvédelmi Körzet területén helyezkedik el és mivel védett terület, a vadászat korlátozva van. Ezt nagyon hamar felismerték a környéken élő rókák és vaddisznók is és megtelepedtek a sűrű növényzet rejtekében. Időnként nappal is láttunk rókákat a tábor csendesebb részein és egy esetben egy vaddisznókocát is megfigyeltünk amint malacaival dagonyázott a felállított ”kockaháló” * (ragadozómadarak befogására szolgál) közelében.

1986 nyarán Kepes Zolt barátommal az MME gyűrűzőtáborában szándékoztuk tölteni a sokadik hétvégét, ahol jó hangulatban, természetszerető emberek társaságában folyt a munka. Megtisztítottuk a hálóállások helyét, ha kellett lekaszáltuk a füvet, fátvágtunk az esti tűzrakáshoz, felállítottuk a hálókat, ha kellett tataroztuk az építményeket és szedtük a befogott madarakat a hálókból, vagy az adatokat írtuk a naplókba, mikor kinek milyen feladat jutott. Pénteken késő délután érkeztünk meg, a szálláshelyek már foglaltak voltak, ezért az egyik nádtetős, oldalt nyitott építményben ütöttünk tanyát. Zsolt a hálózsákjában tért nyugovóra, én pedig felfújtam a gumicsónakomat és abban ágyaztam meg. A zöld lombszöcskék és a pirregő mezei tücskök zenéje (meg talán a mértékkel fogyasztott vörösbor) hamarosan álomba ringatott bennünket.

Éjféltájt arra ébredtem, hogy Zsolt hangos ”nem mész innen” kiáltással igyekszik elkergetni egy rókakölyköt, aki az arcánál szöszmötölt. A kiabálásnál nemigen tudott mást tenni, mivel a hálózsákot nyakig becippzározta. A róka játéknak vette a mókát, mert egy pillanatra megtorpant, de villámgyorsan újra a fejénél termett és kéretlenül osztotta a ”rókapuszit” Zsolt barátom orcájára, aki szemlátomást nem nagyon örült ennek a kényeztetésnek. Én a nevetéstől fuldokolva hemperegtem a gumicsónakban. Kis idő múlva a ”vasaló” (nádból készült pásztor építmény) irányából hallatszott ijedt sikoltozás. Mint utólag elmondták az ottalvók, őhozzájuk is belopódzott egy fiatal róka és ez okozta a riadalmat. A róka ijedtében végigszaladt az alvók hátán, akik a földre helyezett matracokon aludtak. Kifelé rohanva egyikük zokniját megkaparintotta és kutya módjára feldobta a levegőbe és elkapta, újra meg újra a telihold világánál.
KL.

Matyi

1987 májusában a Felső-hegyi fenyvesben kihelyezett madárodúkat ellenőriztem, mikor az egyik fenyőfa alatt négy pelyhes madárfiókát találtam. Az előző napon erős szél fújt és valószínű, hogy emiatt estek ki a fészekből. A legkisebb fióka nem élte túl a zuhanást, a másik három viszont sértetlennek tűnt. Rövid vizsgálódás után kb. három méter magasan egy fenyőfaágon vettem észre a felborult fészket, amit visszahelyeztem a vélt régi helyére. A fiókák jóltápláltak voltak és sérülés sem látszódott rajtuk, felmásztam a fára és visszatettem őket a fészekbe egy kivételével. Ekkor a közelben megjelent egy felnőtt szajkó és éles kiáltásokkal szidalmazni kezdett. Sejtésem beigazolódott, egy szajkópár fészkét rongálta meg a vihar.

Már régóta szerettem volna egy szajkót otthon tartani, mert sok érdekeset olvastam róluk. Gyorsan lemásztam a fáról és kissé távolabb egy fa takarásából figyeltem a méltatlankodó madarat. Kis idő múlva megnyugodott, a fészekhez röppent és megetette az eleséget kérő apróságokat. Gondoltam mostmár biztonságban vannak és csendesen elhagytam a helyszínt. Az odúk ellenőrzését befejezve, igyekeztem haza kis védencemmel. Útközben azon gondolkodtam, hogy miképpen győzzem meg gyesen lévő feleségemet, hogy nekünk szükségünk van erre a félig kopasz, nem kimondottan szép, örökké éhes kismadárra.

Hazaérve rögtön bemutattam a kis jövevényt, lágyeleséget készítettünk számára (főtt-tojás, túró, sajt, párizsi, lisztkukac). Eleinte szét kellett nyitni a csőrét kézzel, de néhány falat után már magától is tágra nyitotta. Feleségem gyorsan megetette a kis apróságot, aki telehassal megnyugodva bóbiskolt tenyerén. Ekkor már láttam, hogy ellenállása megtört a madár megtartásával kapcsolatban és örömmel fog róla gondoskodni. Habár ő még nem tudta, hogy néhány napig 15-20 percenként kell etetni. Mikor közöltem vele, - nem probléma, mondta és mosolyogva cirógatta Matyi búbját. Ugyanis a szajkó népies neve mátyásmadár, ezért a Matyi nevet adtuk fogadott ”gyerekünknek”.

Készítettem számára egy fészket, melyet a kukorica darálónak használt melléképületben helyeztem el. Ez lett Matyi lakóhelye. Tollazata szépen fejlődött, két hét után már a jellegzetes kék csíkos tollak is láthatóak voltak a szárnyában. Mindent megkóstolt ami ehető volt, különösen szerette a ribizlit, cseresznyét, epret, meg természetesen az apró húsdarabkákat, liszkukacot, szöcskét. Hamarosan már az eléhelyezett élelmet kezdte önállóan fogyasztani, már nem kellett etetni. Neve hallatán hozzánkrepült, felült a vállunkra vagy a fejünkre és halk gurgulázó, csacsogó hangon üdvözölt bennünket, közben a hajunkat igazgatta. Nagyon bizalmába fogadott bennünket, huncut nézéssel szégyenérzet nélkül törölte ruhánkba csőrét  egy-egy jutalomfalat elfogyasztása után. A ribizlit és a cseresznyét imádta, előfordult, hogy már nemtudott többet enni, de még torokzacskójába tömött néhányat és elrejtette az épületben. Ha figyeltük ténykedését és ő úgy gondolta, hogy nem megfelelő a rejtekhely, akkor óvatosan lopakodva, fejét forgatva és közben gurgulázva keresett másik dugihelyet.

Szépen fejlődött, időnként kiröppent a nyitott ajtón az udvarra, de a hívó szóra mindig visszatért. Az udvar hátsó felében lévő eperfa termését nagyon kedvelte. Boldogan ugrált a lombok között az érett gyümölcsöt csipegetve. Előfordult, hogy a feleségem percekig szólongatta, hogy jöjjön vissza az alvóhelyére de már nem mindig fogadott szót. Ilyenkor létrát támasztott a fához, vagy a cirokseprűt felnyújtva hozta le a magasból. Ekkor már sejtettük, hogy hamarosan végleg távozik tőlünk és már csak vendégként tér vissza. Az épületajtót már csak éjszakára zártuk be a macskák miatt.

Egy reggelen üres volt az épület és a kertben sem találta sehol a feleségem. Hangosan a nevét ismételve szólongatta, mikor Matyi a harmadik szomszéd eperfájáról válaszolt, de esze ágában sem volt visszajönni. Átment érte a szomszédba, ahol rövid kérlelés és náhány finom eper elfogyasztása után jólnevelt szajkóhoz illően beleegyezett a hazamenetelbe. A szomszéd ámulva figyelte az eseményeket. A szajkó egyik tulajdonsága, hogy érdeklődő, kíváncsi inteligens madár a többi varjúféléhez hasonlóan. Mindent megvizsgálnak, csőrükbe vesznek, különösen a fényes csillogó tárgyakat. Szegény Matyi vesztét is ez okozhatta.

Az egyik napon tollát borzolva, szemét becsukva gubbasztott a helyén. Neve hallatán ránknézett szomorú azúrkék szemével. Külsérelmi nyom nem látszott rajta, valószínű, hogy lenyelt valami kisebb tárgyat, vagy esetleg permetezett gyümölcsöt evett valahol. Ezt már sohasem fogjuk megtudni. A feleségen tenyerében halt meg, csodálatosan kék szemét lecsukta örökre. A kertben könnyezve temettük el.

Azóta ha az erdőt-mezőt járva szajkót látok mindig eszembe jut Matyi, aki rövid kis élete során annyi örömöt okozott nekünk.
Kertész László

Rabló

Fehér virág a fákon: zúzmara.
S gyermekkorom azúrkék madara
a fehérségből sűrűn látogat:
viszi a száradt szilvaroncsokat.
Nesztelenül száll, alattomosan,
s ha csent, visszavitorláz okosan.
Most szajkó úrral nincsen is vitám
- hadd tisztogassa alvó kerti fám -,
de ősszel volt. Mert vitte a diót
s fumigált minden kérő szót, szidót.
Azután lopni kezdte gesztenyém
s hiába érveltem: ”Hohó: enyém!”
Ha nappal űztem, hajnalban rabolt
és mindennap mohóbb étvágya volt.
”Ez mégis sok! - gondoltam - meglesem,
estefelé, mikor a nap hanyatló.”
Jött, meglapult. És én erélyesen
így feddettem meg: ”Te gyönyörü rabló!”

Áprily Lajos

Darázs attack

A darazsak általában békés természetűek, de hogyha a fészküket védik rögtön agreszszívvé válnak és nyomban támadnak. Mint az alábbi esetekből kitűnik hatástalan velük szemben az a taktika:- hogy állj! Beszéljük meg! Vagy esetleg leállunk harcolni velük. Ha természetjárás során darázsfészket fedezünk fel, jobb ha elkerüljük a találkozást, mert több mint valószínű, hogy mi húzzuk a rövidebbet.

1984 augusztusában ifjú házasként a feleségem nagymamájának segítettem a krumpli kiszedésében. A helyszín a Beregkúthoz mintegy száz méterre volt, közel a temetőhöz. Igyekeztem a hőség beállta előtt elvégezni a munka nagy részét, mert nem szerettem volna a tűző napon szikkadni.

Kiszedőszerszámom egy termetes kapa volt, amivel könnyedén forgattam ki a burgonyabokrokat, annak ellenére, hogy a nyári meleg alaposan megkeményítette a talajt. De ekkor még 25 éves ifjú titánként, heti négy edzéssel a konditeremben, ez a művelet meg sem kottyant. Az egyik kapavágás során ért a meglepetés, mint derült égből a villámcsapás. Darázsfészket fordítottam ki egy krumplibokorral együtt. Ekkor felgyorsultak az események! Annyi időm sem volt, hogy elengedjem a kapa nyelét, a darazsak máris támadásba lendültek. Először a bal, majd a jobb bokám érte egy szúrás. Ruházatom a melegre való tekintettel igen hiányos volt, csak egy tornacipőt és egy rövidnadrágot viseltem, tehát a ruha nyújtotta csekély védelemre sem számíthattam.

Gyorsan felmértem a helyzetet és a jólismert közmondást alkalmazva: - ”szégyen a futás, de hasznos”! Megiramodtam a közeli kukoricás felé artikulátlanul üvöltve annak reményében, hogy sikerül lerázni üldözőimet. A közelben lakók méltán gondolhatták- talán a nádifarkas újra megtelepedett a környéken! A kukoricatáblán vaddisznóként csörtettem át, mikor megérkeztek a feleségem nagyszülei, akik nem tudták mire vélni cikázásom a kukoricásban. Azt sem tudták mondani, hogy-jó napot! Máris kapták az áldást. Láthatóan rögtön megértették a száguldásom okát. Szerintem százméteren futásban világcsúcsot döntöttem doppingszerek nélkül.

A kukoricából kiérve még néhány támadót harcképtelenné tettem olyan villámgyors karate ütésekkel, hogy talán még Bruce Lee is megirigyelhette volna. De még mindig voltak jócskán! Ekkor végső elhatározásomban a patak felé vettem az irányt. Én balga azt hittem, hogy a vízalá merülve megszabadulok üldözőimtől. A patakhoz érve szomorúan tapasztaltam hogy ez hiú ábránd volt részemről, mivel a tartós meleg miatt csak 1-2 cm mélységű víz csordogált a mederben. Ekkor mindenre elszántan szembeszálltam azzal a néhány kitartóan űző darázzsal ami még megmaradt a csapatból. ”Adtam is, meg kaptam is”- végül győztesen kerültem ki az ütközetből, habár még egy döfést elszenvedtem a jobb alkaromba, ami hamarosan Popey karjához lett hasonlatos.

Mint utólag kiderült minden résztvevő kapott ajándékszúrást a dühös darazsaktól. Számomra így ért véget ez a gyalázat.

Mégtöbb darázs

A következő emlékezetes találkozásom a darazsakkal 1986-ban történt Ócsán a gyűrűző táborban.

Dr. Csörgő Tibor neves ornitológus vezetésével a kihelyezett madárodúkat ellenőriztük az Ócsa és Dabas között lévő égeres erdőben. Nekem jutott az a feladat, hogy leemeljem a fejmagasságban lévő odúkat és diktáljam az adatokat. Alig kezdtük el a munkát, mikor sikerült kiválasztanom a környék egyetlen darázslakta odúját. Ahogy leemeltem, egy, lövedékként vágódott ki a röpnyíláson és a bal szemem alá szúrt. Meglepetésemben eldobtam magamtól az odút olyan erővel, hogy szerintem még a mai napig sem találták meg, pedig azóta eltelt néhány esztendő.

Villámgyorsan kifutottam az erdőből, felpattantam a motoromra és az ócsai körzeti orvoshoz hajtottam. Már ismerősként üdvözölt, mert már találkoztunk azelőtt is, de erről majd később. Kaptam egy tetanusz és egy kalcium injekciót és utána sajgó tomporral visszatértem a táborba. Talán csak Mr. Bean-nek lett volna nagyobb sikere a táborban, ugyanis a fejem medicin labda méretűre dagadt, szemem pedig épphogy résnyire tudtam kinyitni. Mivel a bukósisakot nem tudtam felvenni, ezért a hazamenetelt elkellett halasztanom. Abban az időben még Magyarországon nem volt mobiltelefon, a hagyományos is csak a kiváltságosoknak, ezért a feleségem nem tudtam értesíteni a késésről. Péntek délután történt az eset, szombatra igértem a hazautazást,de csak vasárnap ebéd után indultam el kényszerű fogságomból. A táborban és hazafelé az úton azon törtem a fejem, hogy miként tálaljam feleségemnek a nem mindennapi eset körülményeit. Utólag bevallom, nem kaptam dicséretet, minden voltam, csak nagyságos úr nem.

2008-ban szintén odúkat ellenőriztem Kókán, a Felső-hegyen. Teleszkópos botommal emelem le a soron következő odút, mikor látom hogy kiröppen belőle egy lódarázs. Úgy ahogy volt, dobtam el az odút botostól együtt, aztán usgyi! Szerencsére a lódarázs nem jött utánam, hanem a leesett odú körül járőrözött. Lassan visszalopóztam és vártam a megfelelő pillanatra. Legalább félórát töltöttem csendben megbújva egy bokor takarásában, mikor úgy itéltem meg hogy a darázs figyelme alábbhagyott. Ekkor megragadtam a teleszkópos botot és kiinaltam az erdőből. Hálát adtam az égnek, hogy ilyen könnyen megúsztam a találkozást

Az odút október végén helyeztem vissza, ekkor már csak a lódarázs elhagyott jellegzetes fészke volt benne.

Kertész László

A *-gal jelölt részekről bővebben a kislexikon menüpontban olvashat.